Állok a tóparton,
süt a nap és eszembe jutnak régi képek, meghit pillanatok.
Egy séta, egy kézfogás, egy ölelés, egy sokat mondó csend.
Nem történik semmi különös….
de valahogy tudatában vagyok minden kis rezdülésnek, szívem minden egyes dobbanásának, ahogy izgatottan, boldog örömmel szívja be magába a pillanat szépségét.
Minden szép, ahogy a hangod dallama zenél levegőben. Ahogy a szél eljátszik illatoddal.
Ahogy tekinteteden csillan a fény Ahogy a ruhákon is átszűrődve körülfon testednek melege és hallhatom szuszogásod.
Nem történik semmi különös…
Mégis az élet teljes mélysége zsibong bennem. Ezt szokták úgy hívni hogy Szerelem.
Állok a tóparton,
és szívembe szúr a hiányod. Miért? Kérdezem magamtól. Miért érzem ezt még mindig? Hisz régóta nem gondoltam rá. Gondolatok, érzések, amiket kiváltott ez a kép ez a táj.
Állok a tóparton,
és akkor meghallom a víz locsogását. Simogat a napfény, halkan szuszogva hullámzik mellkasomban a lélegzet, újra érzem szívem lüktető melegét.
És akkor a pillanat lágy ölelésében rájövök, hogy összetévesztettem a helyet, a személyt, az eseményt a pillanat örömével. Azért élhettem át azt a csodát, mert akkor és ott jelen voltam, akkor és ott megengedtem az élet teljes örömét. Kinyíltam minden apró rezdülésére. Mert benne akartam lenni minden másodpercében.
Ez nem azt jelenti hogy nem szerethetsz valakit, hogy ne lehetnél szerelmes, de az is „csak” segítség mert a másik ember jelenlétében jobban megérzed/megengeded magadnak a pillanat örömét.
Ezért azt üzenem neked és nekem is, hogy minden rendben van.
Ha elmúlt, ha elment, ha fáj, ha félsz, ha lelkeden ül a magány, vagy a hiány, ha azt érzed többet már nem tudsz boldog lenni… ez csak illúzió.
Az amit elvesztünk olyankor ha így érzünk, a jelenlét.
Ha sikerül újra belekerülnöd akkor megint ott lesz a boldogság, a nyugalom, az élet szerelem, akkor is ha ő nincs melletted.
